06. Feszültség

Sziasztok! Én is behozom a lemaradást, úgyhogy feldobtam ezt a részecskét. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ^^

xx. Lorah

Haruka Nanase

Miközben hazafelé igyekeztem a kórházból, furcsábbnál furcsább érzések kavarogtak bennem. Az, hogy találkoztam Rinnel, eléggé felzaklatott. A mosolya, illata, és gyönyörű szemei valamiért beleitták magukat gondolataimba. Talán ezért is menekültem el onnét. Kezdett frusztrálni. Viszont azt sem tagadom, hogy jó volt vele lenni. Hatást gyakorolt rám; többet mosolyogtam, mint általában, sőt, nevettem, kivirultam egy kis időre. Sikerült elfelejtetnie velem a betegségem, és azt, hogy a szüleim ismét becsaptak, és nem utaztak haza. Bár, ez amúgy sem izgatott annyira, hisz megszoktam. Az viszont annál inkább aggasztott, hogy azt mondták, keresnek nekem egy másik orvost. Én tökéletesen meg voltam elégedve a mostanival, de az én véleményem nekik úgysem számít. Pár percre lehettem az otthonomtól, amikor megcsörrent a telefonom. Makoto neve villogott a kijelzőn. 

-Szia, Haru! -szólt bele a telefonba, miután felvettem.

-Szia. Miújság?

-Csak arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék ma hozzád. Jó lenne beszélgetni egy kicsit. -mondta kedves, derűs hangján.

-Öhm... -gondolkodtam el. Őszintén szólva, nem volt kedvem ma senkihez. -Nem lenne gond, ha inkább holnap jönnél? Ma kicsit rosszul érzem magam, nem lennék túl jó társaság. Magaddal hozhatnád majd Nagisat, és Reit is. -mondtam végül.  

Bár, azzal, hogy azt mondtam rosszul érzem magam, nem az igazságot festettem le. Jól éreztem magam, sokkal jobban mint általában. 

-O-oké, rendben. -szontyolodott el, ami miatt egy kicsit megesett rajta a szívem. -Akkor majd holnap. Pihend ki magad!

-Oké, meglesz. Szia! -köszöntem el.

-Szia... -köszönt el ő is, majd bontotta a vonalat.

Csöppet furcsának hatott Makoto hívása. Nem használt többesszámot. 

Úgy éreztem, valamiről tényleg beszélni akar velem, vagy el szeretne mondani valamit. Az uszodában történtek alapján, inkább az utóbbira tippelnék. 

Lassacskán hazaértem, majd a táskám, pulóverem, s cipőm lepakolása után leültem a TV elé. Sport hírek mentek. Ez az egyetlen műsor amit hajlandó vagyok megnézni. 

A Samezuka úszócsapatáról volt szó; a váltójuk megnyerte a Diák Olimpiát. A hír hallatán, egy pillanatra elmosolyodtam, elképzeltem, ahogy Rin is ott áll velük a dobogó legfelső fokán. 

Sokat beszélt arról, hogy mennyire szeretett volna ott lenni, emiatt kicsit sajnáltam is. A TV előtt ücsörgésem további részében, nem igazán figyeltem a többi hírre, eseményre, inkább ismét hagytam, hogy Rin gyönyörű szemeinek gondolata, magával ragadjon. 

Láttam magam előtt azt a vöröslő szempárt, benne azt a huncut ragyogást, a pajkosságot, a tüzet, ami igazán felkeltette a figyelmem. Hab a tortán, hogy rá kellett jönnöm; tetszik nekem. Megfogott. Nem tudom, hogyan történt, egyszerűen csak megtörtént. 

A nap hátralevő része, csendben, nyugalomban telt. A szomszéd most nem állt neki füvet nyírni, és az autók sem száguldoztak az utakon, őrült sebességgel. Mióta tudom, hogy beteg vagyok, most először éreztem teljes, zavartalan nyugalmat. Csak ücsörögtem a kanapén, fejemet hátradöntve, szemeimet lehunyva, Rinre gondolva. Már majdnem magával ragadott az álom, amikor hatalmas fájdalmat kezdtem el érezni. Éreztem, hogy most tényleg nincs minden rendben. Szemeim kipattantak, és ijedten vettem észre, hogy fokozatosan, minden elhomályosodik előttem. Nagy erőfeszítések árán, felálltam, és bizonytalan léptekkel elindultam a konyhapulton pihenő gyógyszeres dobozok felé, melyek tartalma, reményeim szerint enyhíthetik fájdalmam.
Pár lépés után, végül összeestem, és minden elsötétedett előttem.


Egy nagy, fehér szobában ébredtem.
-Kórterem... -nyugtáztam magamban.
Lassan, összeráncolt homlokkal nyitogattam szemeimet, mire magam mellől meghallottam egy hangot.
-Ébredezik... -mondta halkan, a felettébb ismerős hanglejtésű személy. Odapillantottam, mire Makotot láttam meg, ahogy az ágy mellett levő széken ül, és egy orvossal beszélget. Amint tekintetünk találkozott, felállt, és leült az ágyam szélére.
-Te aztán jól rám ijesztettél. Szerencséd, hogy ilyen elszánt vagyok. -mosolygott. Nem igazán értettem, mire akar ezzel célozni, de valószínűleg ezt látta is az arcomon. 
-Elmondanád, mi történt? -kérdeztem halkan, mire ő bólintott, majd magyarázni kezdett.
-A hívás után, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzád, éreztem, hogy valami nincs rendben. Ájultan találtam rád a nappali közepén. Hívtam a mentőket, és most itt vagy. -fejezte be a mesét, komoly arckifejezéssel. Belegondolva, tényleg hatalmas szerencsém volt, hogy Makoto mégis eljött. 
-Köszönöm. -mondtam. 
-Ez csak természetes! Nagyon örülök, hogy nem történt semmi komoly, Haru. -mondta,  szinte már szerelmes tekintettel. Már egy ideje furcsán viselkedik. 
Ekkor, hirtelen megpillantottam a szemem sarkából egy vörös hajkoronát. Hatalmasat dobbant a szívem, amit hirtelen nem is tudtam mire vélni, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert a hajkorona tulajdonosa, egyenesen a nyakamba borult, majdhogynem félrelökve ezzel Makotot. 
-Haru! Ugye jól vagy? -kérdezte aggódva Rin, miközben még mindig rajtam csüngött. Minél jobban hozzám simult, annál jobban gyorsult fel a szívverésem.  Saját kezeim viszont, még mindig magam mellett pihentek, mivel féltem attól, ha átölelem őt, nem lesz szívem elengedni. Igen, mostanában elég furcsa gondolataim támadnak, ha Rin közelében vagyok. 
Miután sikerült biztosítanom afelől, hogy még biztosan nem fogok meghalni, hozott magának egy széket, majd ő is leült az ágyam mellé. Elmeséltem neki, mi történt, ő pedig feszült figyelemmel hallgatott engem, de minden alkalommal észre kellett vegyem; kisfiús irigységgel néz Makotora, aki egyébként nagyon kitartóan próbálkozott ételt hozni nekem, de én ugyanolyan kitartóan utasítottam el próbálkozásait.
-Haru, hadd igazítsam meg a párnád! -nyúlt felém Makoto, mire Rin felugrott, és ugyancsak a párnámat kezdte el igazgatni, közben haragra gyúlt szemekkel vizslatta a megmentőmet. Sok volt a szobában a feszültség. Túl sok.                 

05."...ez nem feltétlen baj..."

Sziasztok!

Tudjuk, hogy régen volt rész, és nagyon sajnáljuk, de most majd igyekszünk visszatérni, és összeszedni magunkat. 

Jó olvasást! :)

Rin Matsuoka

Hááát... már péntek van, és azóta sem beszéltem Haruval, Aggasztó.
Reggel éppen, hogy felébredtem, egy idősebb nővér nyitott be az ajtón. Lerakott egy tálcát az ágy melletti asztalra, majd megszólalt:

- Jó reggelt! A gyógyszerosztás hamarosan kezdődik és nagyvizit lesz tíz órától. Addig egyen és pakoljon rendet, majd egy nővér bejön segíteni.

- Rendben. Köszönöm! - mondtam, majd nagy nehezen kikeltem az ágyból.

- Jó étvágyat! - köszönt el eképpen, majd kiment.

A tálcán lévő reggelimre néztem. Vajas kenyér, paradicsom és egy pohár tea. Mivel úgy gondoltam, hogy nem most kellene felhasználnom az anya és Gou által hozott 'vészhelyzet ennivaló csomagot', így nekiláttam és elfogyasztottam a kórházi reggelit. Már az evés felénél jártam, egy nővér belépett, szó nélkül lerakott egy kis tálat, amiben orvosságok voltak, s kiment. Amikor végeztem vele az órára néztem, ami 09:30-at mutatott. Fél óra múlva nagyvizit, lassan pakolnom kellene. Az asztalra kipakolt dolgaim beraktam a táskámba, majd gyorsan felkaptam egy pólót és egy nadrágot. Épp időben, ugyanis abban a pillanatban, amikor ezekkel a tevékenységekkel végeztem, lépett be egy nővér. Valószínűleg gyakornok volt, mivel a ruhája is arra utalt. 

- Látom szép rend van - mosolygott, majd megfogta az immáron üres tálcát - Ezt kiviszem, addig kérlek igazítsd meg az ágyneműt.

- Jól van - mosolyogtam én is rá, majd úgy tett, ahogyan mondta, kiment a tálcával együtt. Megfogtam a párnát és szépen megigazítottam, majd a lepedővel és a takaróval is ugyanezt megcsináltam. Végül leültem az ágyra, óvatosan, nehogy összetúrjam azt, amit sikerült rendbe tennem. Nem sokkal később egy csomó orvos, nővér és ápoló jött be a szobába. Felolvasták az adataim, majd elkezdtek beszélgetni a vállamról. Semmit sem értettem a mondókájukból.
- Nos, Mr.Matsuoka... - kezdte a főorvos - A műtétje hétfőn lesz, rendben?
- Igen. Köszönöm! - mondtam.
Amíg az orvosok tovább diskuráltak, addig egy rezgő hang kissé elterelte a figyelmem róluk; a telefonom volt. Mondhatni az az SMS jobbá tette a reggelemet, hisz Haru írt. Megvártam, hogy az orvosok kimenjenek, majd utánuk a nővérek is, aztán elolvastam az üzenetet:

Hello Rin, nem bánnád, ha bemennék hozzád? Haru.

Vigyorom még nagyobbra nőtt, majd visszaírtam. Igyekeztem közömbösen válaszolni, nehogy észrevegye, mennyire örülök neki, hogy írt és be akar jönni hozzám.

Yo Haru! gyere nyugodtan, szörnyen unatkozom. :D R-

Ezek után eldobtam a telefonom az ágy másik végébe, majd elterültem. Már nem érdekelt, hogy összegyűröm azt az átkozott ágyneműt!

*                    *                    *

Kettőkor jön. 

Fél kettő van. 

Istenem, az utolsó fél óra telik mindig  a leglassabban! Körülbelül úgy nézhetek ki, mint (ahogyan be) egy kisgyerek, aki várja az apukáját, hogy elvigye a vidámparkba. Oké, hasonlatokban sohasem voltam jó...

Egy óra negyven.

Már nem tudtam magammal mit kezdeni. Telefonoztam, olvastam, fel-alá járkáltam, de egyszerűen semmi sem tudott lekötni. Nem szeretek várni, türelmetlen típus vagyok.

Egy óra ötven.

Elővettem a legdögösebb pólómat, megfogtam a parfümömet és a fésűm, majd kimentem a fürdőszobába. Átvettem gyors a ruhadarabot, a hajamat egy laza copfba kötöttem, s befújtam magam a parfümmel. Így, ni! Lehet, hogy furcsállni fogja, hogy kórházban vagyok, mégis ennyire puccba vágtam magam. Tényleg, miért is van ez a cécó? Miatta? Nem, biztosan nem. Csak... szeretek jól kinézni, na! Igen, ez a helyzet.

Két óra.

Ültem az ágyon, vártam. Nagyon szerettem volna már látni, mert kíváncsi voltam, hogy hogy van.

Két óra tíz.

Még mindig vártam, és egyszer csak nyílt az ajtó...

- Szia Rin - csukta be maga után, majd mosollyal - inkább valami olyasmivel - lépett oda mellém.

- Haru - bólintottam vigyorogva - Mi újság, hogy vagy? - kérdeztem.

- Most egész jól - vágta le magát mellém - Ne haragudj, hogy múltkor nem...

- Nem gond - vágtam szavába egy lágy mosollyal - Megértem.

- Köszönöm - nézett rám. Szép szemei vannak... Ez csak egy megállapítás, na!

Ezek után még elbeszélgettünk, kimentünk sétálni, de sajnos hamar eltelt az idő, neki pedig mennie kellett. 

- Majd beszélünk - motyogta, majd intett egyet, s elsietett. Furcsálltam a viselkedését, de ráhagytam.

Az egész gyerek furcsa, de... ez nem feltétlen baj...

04.Rémálom

Haruka Nanase

Vasárnap éjszaka a szüleim telefonáltak. Közölték velem, hogy utánanéztek az orvosomnak, és nem tetszik nekik, szóval ne menjek be a kórházba, majd Ők keresnek nekem egy 'normális' orvost. Este 11 óra lévén, nem igazán fogtam fel, hogy miről is beszél édesanyám a vonal túloldaláról, csak hallgattam, és helyeseltem, bármit is mondott, majd miután lerakta, én ismét átadtam magam az álmoknak.

Egy hatalmas, fehér szobában ébredtem fel, ahol nem voltam egyedül. Rin is velem volt.

-Hogy érzed magad, Haru? -lépett hozzám.

-Én... -szólaltam volna meg, de az orvosom pont ekkor lépett be a kórterembe.

-Készen áll, Haruka? -kérdezte, komor arccal.

Erre kérdésre nem tudtam válaszolni. Mintha hirtelen, csak úgy, szájzárat kaptam volna. A gyomrom görcsbe rándult, és akármennyire is meg akartam szólalni, nem ment.

Ebben pillanatban, egy hordágyra fektettek fel, és egy hosszú folyosón toltak végig, aztán még egy következett, és még egy. Mintha a végtelenségig ott kellett volna feküdnöm, és hallgatnom a kórház zajait, nézni ahogy ajtóról, ajtóra tolnak, és megint új folyosóra érkezem.

Egy ajtónál álltunk meg. Az ajtó mindkét szárnya rozsdás volt, és vészjósló hangulatot árasztott magából. Az ágyon fekve, még utoljára magam mögé tekintettem, és Rint pillantottam meg, ahogy ott állt. Amikor tekintetünk találkozott, egy biztató mosolyra húzta el ajkait, majd azt vettem észre, hogy már az ajtó másik oldalán voltam. Az egyik ápoló, egy maszkot helyezett az arcomra, és az abból kiszivárgó gáz, ólom nehézzé változtatta szemhéjaimat, amik akaratom ellenére is lecsukódtak.
A következő pillanatban, a váróban ülő Rint láttam, aki kezeibe temetve arcát hullatta könnyeit. Az orvosom odasétált hozzá, és köszönés helyett, a vállára tette az egyik kezét, mire Rin kérdően pillantott fel rá. Mondott is neki pár szót, mire a fiú tombolni kezdett. Két férfi ápoló fogta le, majd elvezették a folyosóról. Arcáról ítélve, nem dühös volt, hanem kétségbeesett, és szomorú.
Szemeim hirtelen pattantak fel, és ijedten néztem körül. Ezek szerint csak álmodtam.

A álombéli műtő helyett, a saját szobám látványa fogadott.
Felültem az ágyon, és kezeimmel beleszántottam izzadságtól nedves tincseimbe.
-Ez meg mi a fene volt? -kérdeztem magamtól, remélve, hogy talán eszembe jut egy racionális magyarázat, de sajnos tévedtem.

*                            *                           *

A hétfő, ismét rosszulléttel telt. Felkelni sem tudtam emiatt. Szokták mondani, hogy vannak rosszabb, és vannak jobb napok egy rákbeteg életében. Nos, ez egyértelműen a rosszabbak közé volt besorolható.
Amikor pihenésképpen lehunytam a szemeimet, visszagondoltam a tegnap éjszakára. Nem az álomra, hanem ami előtte történt. Végre eljutott a tudatomig, hogy mit mondott anya a telefonban. Tehát, ha jól emlékszem valami olyasmit mondhatott, hogy keresnek nekem egy új orvost, mert a mostanival nincsenek megelégedve.
Ekkor hatalmas bűntudat tört rám, mert eszembe jutott, hogy Rin ma megy majd be a kórházba. Fel kéne hívnom? De mi van ha, zavarnék? Na jó, talán majd később szólok neki. Viszont, olyan álmos vagyok, szóval nem hiszem, hogy az mostanság lesz. Inkább alszok egy kicsit, hátha eltűnik a fejfájás, meg az egyéb tünetek.
Amikor szemeim kinyíltak, egyből az órára pillantottam, ami 4:39-et mutatott. Átaludtam volna, majdnem egy teljes napot? Ez lehetetlen... De nekem mégis sikerült.
Fáradtam dörzsöltem meg halántékomat, és örömmel vettem észre, hogy a kínzó migrénemnek már se híre, se hamva, ahogy a többi tünetnek sem.
Lassan, de biztosan, felálltam, és először meggyőződtem róla, hogy biztosan nem fogok elszédülni, aztán elindultam a konyha felé, ahol egy pohár víz segítségével bevettem a gyógyszereimet. Kicsit később, pedig úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom. Miután ez megvolt, ettem egy pár falatot, ami ezúttal bennem is maradt.
Előszedtem a telefonom, azzal a szándékkal, hogy értesítem Rint arról, hogy miért nem mentem be tegnap. Először az jutott eszembe, hogy talán felhívom, de aztán inkább az SMS-t találtam jobb ötletnek. Végül egyikbe sem kezdtem bele, mert még túl korán volt hozzá. Inkább, majd bemegyek hozzá még ma. Remélem, hogy nem haragudott meg nagyon.

03."Tetszik nekem Haru?"

Rin Matsuoka

Eljött a hétfő is, amit nemigazán vártam, de egy dolog miatt mégis jó volt. Hamarabb túlesek rajta és úszhatok. Ráadásul még Haruval is elleszek a bentlétünk alatt, habár miatta aggódom. Vajon mi fog történni vele? Megműtik? Vagy csak rutinvizsgálatok? Fene tudja...
Az utazótáskámmal együtt indultam el a kórházba. Az édesanyám és Gou, a húgom dél körül be fognak jönni, hoznak egy kis tartalék ételt. A kórházban ugyanis ehetetlen a kaja. Átgondoltam, hogy mi fog ma történni, de gondolataimba ismételten Haru szökött be. Gyönyörű szemei vannak... esküszöm, én abba a szempárba beleszerettem...
- Jaj, nem! Megint furcsa dolgokra gondolok. Jobb lenne már abbahagynom!
Szerettem volna gyorsan a kórházba érni, hogy láthassam Harut és végre kiszálljanak az ilyesfajta gondolatok a fejemből. Hiszen, ha meglátom biztosan rájövök, hogy csak egy barát és én sem tekinthetek rá másképp. Nem is akarok. Nem vagyok meleg, egész életemben a lányok iránt érdeklődtem, mégis, ha Harura nézek, egy lány sem érdekel hirtelen. Ő annyira gyönyörű, hogy egy lányt is felülmúl. Sőt, a világ összes lányát felülmúlja számomra. 
A kávézó előtt elhaladva eszembe jutott, hogy milyen jól éreztem magam Haruval a minap. Jó érzéssel tölt el, hogy találtam végre egy olyan barátot, aki hasonlít rám.
Észre sem vettem, hogy már a kórház elé értem:
- Hmm... szerintem megvárom itt kint Harut - gondoltam.
Vártam. Vártam. És vártam. De Ő nem jött. Homlokomra csaptam, mert rájöttem, hogy lehet már rég itt van és, hogy lehet feleslegesen álltam kint fél órát. Felálltam a padról, amelyre időközben letanyáztam, s bementem az épületbe. Első utam a recepciópulthoz vezetett.
- Jó napot! Rin Matsuoka vagyok, ma kell befeküdnöm - mondtam a pult mögött álló hölgynek.
Nem lehetett több harmincnál, de komor arcvonalai és a sok smink miatt inkább emlékeztetett egy negyvenes éveiben járó, hat gyerekes édesanyára, aki fiatalabbnak akar tűnni a sok festék által.
- Igen, az orvosa már várja önt a vizsgálóban - morogta.
- Köszönöm! - hálálkodtam az információért - Egyébként Haruka Nanase bejött már? Neki is ma kell befeküdnie.
- Miért érdekli az magát? - rivallt rám a nő.
- Elnézést... - feleltem kelletlenül, majd otthagytam.
Hát, ő sem a kedvességért kap fizetést... pedig általában a kórházban dolgozó személyzetnek kedvesnek kellene lennie a betegekkel és a látogatóikkal. Mindegy, nem lényeg, csak így nem tudtam meg, hogy Haru bent van-e már.
Egy kopogás után beléptem a vizsgálóba, ahol Mr.Lee, az orvosom már várt.
- Szép napot, Rin! Hogy van a válla? - mosolygott barátságosan. Ő legalább nem olyan, mint a pultban álló nő...
- Viszont! Sokkal jobban, bár még eléggé fáj - húztam el a szám.
Egy gyors vizsgálat után megmutatták nekem a szobát, ahol pár napig 'lakni' fogok. Az orvos és a vele lévő nővér már ki akartak volna menni, de hirtelen ötletből utánuk szóltam:
- Elnézést, de nem tudják véletlenül, hogy Haruka Nanase bejött-e már? - kérdeztem remélve, hogy ők kedvesebben válaszolnak. Mindketten nemlegesen rázták a fejüket.
- Megnézem az ön kedvéért, Matsuoka-kun - mosolygott a nővérke.
- Azt megköszönném - mosolyogtam vissza rá. Ezek után elhagyták a kórtermet, ahol szerencsére csak én voltam, egyedül.

*                                      *                              *

Szép, lassan eltelt a nap, egész idő alatt vártam Haru hívását, ami természetesen nem érkezett meg. Délután anya és Gou is voltak benn nálam, de nem lehettem jó társaság, hiszen még akkor is Haruka járt a fejemben. Mondhatnám azt, hogy aggódtam, de nem, igazából csak csalódott voltam.Vagy elfelejtett, vagy egyszerűen csak nem kíváncsi rám. Egyik sem jó lehetőség.
A csendet és a gondolataimat egy halk kopogás foszlatta szét. Az ajtóra vezettem a tekintetem, ahol a nővérke dugta be a fejét.

- Bejöhetek? - szólt halkan.

Válaszként csak bólintottam egyet, mire a nővér belépett a helyiségbe.Leült mellém, az ágyra, és megosztotta velem az alábbi információkat:
-Megkérdeztem mindenkit, akit csak tudtam, de nem érkezett meg, és a mai nyilvántartásban sem volt benne, pedig tényleg most kellett volna jönnie.

Lefagytam. Nem tudtam, hogy mi van Haruval, de már igazán kezdett érdekelni, ahogy az is, hogy miért nem tudott értesíteni arról, hogy ma mégsem jön be.
-Értem. Azért köszönöm.
-Érdekel ez a lány?
Erre értetlenül néztem rá, mire a nővér, pontosította kérdését.
-Tetszik neked?
-Jaj, nem. Haruka fiú. Pont úgy lányneve van, ahogy nekem is - kacagtam fel.

- Ó, bocsánat, nem tudtam - szökött pírba a hölgy arca. 

- Semmi gond - nevettem még egy kicsit, majd rátértem egy fontosabb témára - Egyébként... öhm... hogy hívják önt? 

- Jaj, ugyan, nyugodtan tegezz! Pár évvel vagyok csak idősebb nálad - kuncogott - Michi Yokai vagyok.

- Örülök Michi-chan. Én Rin vagyok, de ezt már úgyis tudod.

- Igen! - mosolygott - Eltértünk a témától Rin... Neked tetszik ez a fiú? 

Erre a kérdésre nem számítottam, így komolyan el kellett gondolkoznom. Haru fiú, alig ismerem, de mindezek mellett tény az is, hogy jó vele beszélgetni és néha megfordulnak a fejemben furcsa és bizarr gondolatok vele kapcsolatban.
- Őszinte leszek Michi... nem tudom - hajtottam le a fejem szégyenkezve, hiszen mégiscsak egy fiúról beszélünk.
- Emiatt ne legyen szégyenérzeted. Nincs abban semmi rossz, ha egy azonos nemű iránt érzel vonzalmat, szerelmet - mondta.
Mihelyst ez a mondat elhagyta a száját, úgy éreztem, hogy ideje próbára tenni magam. Lehunytam a szemem és elképzeltem magam előtt Harut; sötétkék szemeit, karcsú derekát, kecses lépteit, ahogyan felém közelít, vagy éppen távolodik tőlem. Éreztem kezeimen selymes bőrét, s orromban annak csábító illatát, ajkaimon az ő puha ajkainak ízét és hozzám simuló izmos testét. Szemeim hirtelen nyíltak ki, ajkaim pedig szétpattantak a zihálás miatt. Körülnéztem, de a kórteremben én tartózkodtam egyedül. Rápillantottam az órámra, ami 2:41-et mutatott. Ezek szerint elaludhattam, miközben gondolkoztam Michi kérdésén... majd, ha következőleg találkozunk bocsánatot kérek tőle.
Ezzel a lendülettel az álomvilág magával ragadott és a tudatalattimat még mindig az a kérdés foglalkoztatta, mely' álmomban is zaklatott:
Tetszik nekem Haru? 

02.Látogatás a barátoknál

Haruka Nanase

A Rinnel való találkozás után, jókedvűen sétáltam hazafelé. Már maga a tudat is jó érzéssel töltött el, hogy nem kell majd a kórházban egyedül tengődnöm. Viszont, az kicsit nyugtalanná tett, már akkor is, hogy a betegségemről kezdett kérdezősködni. Nem akartam, hogy sajnáljon. Még a gondolatától is viszolyogtam. Nem Rin sajnálatára akartam alapozni ezt a kezdődő baráti kapcsolatot. Azt meg a legkevésbé sem szerettem volna, hogy csak szánalomból álljon szóba velem.

Miután átléptem lakásom küszöbét, levettem a pulcsim és a fogasra akasztottam, majd letelepedtem a nappaliban levő kanapéra. Hiába, ha az embernek ilyesfajta nyavalyája van, mint nekem, túlságosan hamar elfárad. A futás, a kávézóhoz sem esett túl jól, de nem akartam panaszkodni, ahogy elkésni sem.

Kicsit később, miután kifújtam magam, csináltam magamnak egy szendvicset, de miután elfogyasztottam, nem sokkal később viszont láthattam a WC kagylóban. Kezd már kicsit elegem lenni abból, hogy szinte semmilyen étel sem marad meg bennem. A keserű ízt, egy kis hideg víz segítségével sikerült eltüntetnem a számból, majd 8 óra lévén, úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, aztán elteszem magam holnapra. Ez így is történt. Beleültem a vízzel teli kádba, majd hagytam magam ellazulni kissé. A nyugalmam, nem tartott túl sokáig, a telefonom csörgése zavart meg. Amint meghallottam a készülék dallamos csengőhangját, kiléptem a fürdőkádból, a derekamra tekertem egy törölközőt, majd kisiettem a nappaliban található kávézóasztalhoz, ahol a telefonom hagytam. A képernyőn, édesanyám neve villogott. Furcsálltam, hogy felhív. Ritkán szoktak keresni a szüleim, hisz mindig a munkájukra hagyatkoznak, miszerint túl sok az elfoglaltságuk, és nem érnek rám. Felvettem, majd beleszóltam.

-Szia, anya.

-Kincsem! Hogy vagy? -kérdezte aggódóan anyukám. Ekkor felment bennem a pumpa. Mégis, hogy kérdezhet ilyet? Rákos vagyok, nem holmi náthát kaptam el.

-Jól. -feleltem. Igen, az egyszavas, igazságnak ellentmondó válaszokban mindig is jó voltam.

-Voltál mostanában vérvételen?

-Tegnap.

-És, mondtak valamit?

-Hétfőn kell bemennem a kórházba.

-Jaj, drágám... -kezdte volna el, a szokásos "sajnálom, hogy beteg vagy" szövegét.

-Anya, kérlek ne kezdd. Igen, rákos vagyok. Ettől nem dől össze a világ, legfeljebb majd egy emberrel kevesebb lesz a Földön, amikor meghalok. Nem kell sajnálkoznod.

-Haru, kérlek, ne így fogd fel!

-Rendben, akkor segíts. Hogyan fogjam fel?!

-Én... Nem tudom. -hangjában reménytelenséget éreztem.

-Na, látod. -motyogtam halkan. Hirtelen, halk recsegést hallottam meg a vonal túlsó végéről, majd apám szólt bele a telefonba.

-Szia Haru. -hangja határozott volt, de felfedezhető volt benne némi remegés. Fél éve volt, hogy utoljára beszéltem vele.

-Hello... Apa.

-Hétfőn kell bemenned a kórházba?

-Igen. Miért? -kérdeztem.

-Úgy döntöttem, hogy anyád és én, akkorra hazautazunk. -jelentette be. Azt hiszem, ekkor hirtelen volt egy lábon kihordott szívinfarktusom. Miért jönnének haza? Ne jöjjenek haza! Eddig is megvoltam nélkülük. Már majdnem 2 éve élek egyedül ebben a lakásban, és majdnem 2 éve nem láttam a szüleimet. Persze, nekik is csak akkor jut eszükbe hazautazni, amikor már haldoklom.

-Öhm... Rendben. Mikorra értek haza? -kérdeztem, mintha érdeklődnék.

-Valószínűleg hétfő hajnalban már otthon leszünk.

-Oké. Nekem viszont most mennem kell. Szia, apa. Üdvözlöm anyát is. -köszöntem el, majd meg sem várva válaszát kinyomtam a telefont.

Akármennyire is haragudtam rájuk, mégiscsak a szüleim, és nem okolhattam őket mindenért. Nehezemre esett, de próbáltam illedelmesen beszélni mindkettőjükkel.

A beszélgetés után, befejeztem a fürdést, majd átöltöztem. Egy pólót, és egy alsónadrágot húztam, mivel nem akartam megsülni odabent. Elég meleg volt.

Az ágyban fekve, még eszembe jutott, hogy vannak barátaim is akiket meg kellene látogatnom. Ha anyáék hétfő hajnalban érkeznek, akkor vasárnap még lesz lehetőségem találkozni velük. Lehet, hogy egyúttal még úszok is pár hosszt. Tényleg rám férne.

*                           *                      *                      *                  *

A hetem további része, elég betegesen telt. Egyfolytában rosszullétek gyötörtek. Legtöbb időmet az ágyamban fekve töltöttem, a televízió előtt.

A vasárnap reggelem is valahogy így kezdődött.

10 óra körül, úgy döntöttem, hogy felöltözöm, és elmegyek az uszodába, ahol a csapattársaim a mai edzésüket tartják.

Elsiettem a fürdőszobába, fogat mostam, és kicsit rendbe szedtem magam, aztán felöltöztem, majd elhagytam a lakást.

Kellemes tempóban sétálgatva, fél óra alatt oda is értem. Egy nagy mosollyal az arcomon léptem be az uszodába. Őszintén boldog voltam, hogy újra láthatom a barátaimat. A barátaimat, akikre mindig számíthattam. A barátaimat, akik mindig mellettem álltak. A barátaimat; Makoto-t, Nagisa-t, és Rei-t.

Amint a bejárati ajtó nyikordult egyet, a padon ücsörgő kicsi szőkeség egyből a nyakamba ugrott.

-Haru-chan! De jó újra látni! -örvendezett.

-Szia Nagisa. Igen. Rég jártam már itt. -mosolyogtam, majd eleresztettük egymást, ő pedig karon ragadva engem, a medencéhez vitt.

-Mako-chan, Rei-chan! Vendégünk van! -kiáltotta el magát. Erre a két említett kiugrott a medencéből és hozzám siettek. Először Makoto húzott szorosan magához.

-Haru... Hiányoztál, haver. -suttogta, miközben még mindig ölelkeztünk.

-Te is nekem. Jó újra látni titeket.

Aztán Rei tette ugyanezt. Miután megteremtettük a hangulatot, leültünk a medence széléhez, és beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről. Elég régóta nem találkoztunk már, így volt miről dumálni. Szóba jött minden, ami csak szóba jöhetett. Végül pedig egy olyan téma is felvetődött, amiről nem igazán akartam mesélni. A betegségem.

-És... Hogy vagy? Mi van a daganattal? -érdeklődött tapintatosan Makoto.

-Voltam már jobban is. -mosolyogtam. -Igazából annyit tudok, hogy még nem megfelelő ahhoz az állapotom, hogy kiműtsék. Állítólag nagyon le vagyok gyengülve, bár én nem érzem.

-Ki fogják műteni? Ez jó hír, nem?

-Részben. Ha valamit elcsesznek a műtét közben az orvosok, az végzetes lehet. Ez az a dolog, amitől tartok egy kicsit.

-Nem kell félned. Ránk számíthatsz. -szólt közbe Rei.

-Igen. Tudom. -mosolyogtam.

-Mikor kell bemenned a kórházba? -kérdezte félénken Nagisa.

-Holnap. -vágtam rá.

-Nyugodj meg, Haru! Nem fogsz tőlünk olyan könnyen megszabadulni. Minden nap bemegy hozzád valamelyikünk. -nevetett Makoto.

-Ez jó hír! -nevettem fel én is.

-Öhm... Egyébként, Haru... -kezdett bele Makoto, majd Nagisa-ra és a Rei-re pillantott, akik egyből bevetették magukat a medencébe és úszni kezdtek.

-Jó, hogy kettesben vagyunk! Akartam kérdezni, hogy ismersz-e egy Rin Matsuoka nevű fiút, a Samezuka Akadémiáról!? -kérdeztem.

-I-igen. Miért? -köhintett.

-Igazából én csak múlthéten ismertem meg. Nagyon kedves srác, és ő is holnap jön majd be a kórházba, szóval nem leszek egyedül. -újságoltam neki.

-Ez szuper! -mosolyodott el, fájdalmasan.

-Na, de ne haragudj! Mit akartál mondani?

-Semmit, lényegtelen.

-Biztos? Nekem elég fontosnak tűnt.

-Nem, nem volt az. Felejtsd el! -mosolygott.

-Hát jó. Egyébként terveztem, hogy ma úszok veletek, de nem vagyok túl jól. -húztam félre a szám, sajnálkozóan. Tényleg nem éreztem alkalmasnak magam, pár hosszra sem.

-Mi a baj? Segítsek valamiben? -aggodalmaskodott.

-Nem, köszönöm. Viszont én most megyek, még össze is kell pakolnom holnapra. -mondtam, majd egy gyors búcsúzkodás után hazaindultam.

Az ajtón belépve, egyből az órára pillantottam, ami 13:00-át mutatott. Eléggé elszaladt az idő. Hiába, ha jó társaságban van az ember, az idő is gyorsabban telik.

Később bevettem a gyógyszereimet, majd elkezdtem bepakolni.

Felkészültem minden lehetséges történésre; Még több vizsgálatra, a műtétekre, és a halálra. Ott, és akkor megfogadtam magamnak, hogy kitartok ameddig csak tudok, és nem fogom feladni egykönnyen, akármennyire is megviselnek majd a különböző kezelések. Nem fogom elhagyni magam, hisz élni akarok, és ennek érdekében minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

01. A találkozó

Rin Matsuoka

A találkozóra megbeszélt napon lázasan készülődtem. Nem tudom, hogy miért izgultam annyira, hiszen ez csak egy baráti találkozó. Még talán az sem, hiszen most ismertük meg egymást. Mindegy.

- Te hová mész? - kérdezte Gou, a húgom. 

- Ööö... az egyik haverommal találkozom - mondtam.

Gou ezek után kicsit furcsán nézett rám, gondolom azért, mert minden barátomat ismeri és most nem mondtam nevet. Nem érdekelt vizslató tekintete, felkaptam a cipőmet és elindultam. 

A kávézó felé sétáltam szépen lassan, mert még volt fél órám és körülbelül tíz perc, mire odaérek. Szóval így is várhatok 20 percet Harura, de megéri. Fiú vagyok és a lányokat szeretem, de Haru annyira...gyönyörű. Nem tudom fiúra szokás-e ilyet mondani, de ez Harura tökéletesen igaz.

- Áh, ez olyan bizarr... Rin, miért mondasz ilyet egy fiúra? - korholtam magam gondolatban.

Amikor megszólított furcsán éreztem magam elsőre, azután elég volt ránéznem. Sötétkék szemei olyan szépen ragyoghatnának, de valamiért nem látok benne csillogást. Talán a betegsége miatt...

Megérkeztem a kávézóhoz és leültem egy asztalhoz. Az agyam folyamatosan kattogott, Haru nem hagyott nyugodni. Miért ilyen komoly? Elveszítette volna a reményt, hogy meggyógyulhat? Szeretnék neki segíteni!

- Ejnye már, hiszen most ismertem meg... - szidtam le ismét magamat. Nem értem, hogy miért gondolok ilyenekre.

Kezemben forgatott telefonom képernyőjére néztem, két óra múlt két perccel. Ez azt jelenti, hogy hamarosan itt lesz, ha nem felejtette el a találkozót. És nem hiszem, hogy elfelejtette volna. Remélem. 

- Hozhatok valamit? - kérdezte egy fiatal, szőke hajú lány. Gondolom a pincérnő.

Félhosszú, hullámos haja egy copfban volt összefogva, vékony csípőjére tökéletesen rásimult a rövidke szoknya, ami alig takart valamit hosszú lábaiból. 

- Igen, egy narancslevet szeretnék - mosolyogtam rá.

- Azonnal hozom - mondta és elment.

Ebben a pillanatban hallatszott az ajtó feletti csengő hangja, ami azt jelezte, hogy egy vendég jött. Odakaptam a fejem és megláttam azt a személyt, akire vártam. Amint meglátott lassú, kecses léptekkel odajött hozzám és leült velem szembe a székre. 

- Szia - köszöntem mosolyogva.

- Hello - viszonozta. - Régóta vársz?

- Nem, én is csak most jöttem nemrég - mondtam egyszerűen - Mi újság? - kérdeztem meg az első sablonkérdést, ami eszembe jutott. Ez az Rin...ennél jobb kérdést keresve sem találtál volna...

- Nem sok. Két óra előtt tíz perccel eszméltem fel, hogy indulnom kellene, azután két utcányit futottam, szóval most nem vagyok valami rózsaillatú - mesélte.

- Nem kellett volna ennyire sietned - mosolyogtam. - Képes lettem volna órákig is várni - tettem hozzá magamban. 

- Tessék uram, az itala - tette le a csinos kis pincérlány elém az üdítőmet - Ön parancsol valamit? - nézett rá Harura. 

- Nem, köszönöm - felelt a srác. 

A lány ezek után magunkra hagyott minket. Belekortyoltam az innivalómba, közben pedig valami jó témát kerestem. 

- Uh... akartam kérdezni tegnap is, hogy mióta úszol!? - tettem fel a kérdést.

- Öhm...hát olyan 10 éves korom óta. Te? - pillantott rám.

- Én is - vigyorodtam el - És versenyzel is? - kérdeztem a következő dolgot, ami érdekelt. 

- Igen. Az Iwatobi csapatban vagyok. És te?

- Sok a közös bennünk, bár én nem az Iwatobiban vagyok, hanem a Samezuka csapatban.

Ezek után sok mindenről volt még szó, de a témák felét már a parkban beszéltük meg. Család, barátok, lányok, kedvenc zenék, filmek, ételek...stb. Észre sem vettük, de már eltelt pár óra, így immáron 7 óra volt. 

- Haru, kérdezhetek valamit? - kérdeztem, miközben arcát csodáltam.

- Hm? - nézett rám, így hirtelen kevés távolság maradt közöttünk. Kicsit zavarba jöttem, de gyorsan összekaptam magam.

- Mióta tudod, hogy rákos vagy? 

- Egy ideje - felelt tömören, s ebből felfogtam, hogy nem akar erről a témáról beszélgetni.

- Nos, nekem ideje mennem - álltam fel a padról, amin tanyáztunk. 

- Nekem is. De előtte... megadnád a telefonszámod? - kérdezte. 

- Természetesen... - mondtam és beírtam a számom a mobiljába, majd ő is a sajátját az enyémbe. 

- Jó volt beszélgetni. Majd máskor is összefutunk - mondtam halványan mosolyogva.

- Igen. Szia Rin! - köszönt el és elindult hazafelé.

Még pár percig néztem távolodó alakját, majd én is elindultam az ellenkező irányba, hazafelé.
Este még az ágyamban fekve is Harun gondolkoztam, s arra az elhatározásra jutottam, hogy visszahozom a csillogást a szemeibe, és a mosolyt az arcára, bármi áron!

00.Prológus

Haruka Nanase

Az életem mindig zökkenőmentesen csordogált a medrében. Azt csináltam, amihez kedvem volt, szabadnak érezhettem magam. Egészen ezidáig.

Életem 17. évében agydaganatot állapítottak meg nálam, ami általában egyenlő a halállal. Szerintem ez alól én sem leszek kivétel.

Mindig is nyugodt ember voltam, de ez a helyzet engem is kétségbe ejtett, hisz, nem lehetett tudni, hogy meddig fogom látni a felkelő napot, a családomat, a barátaimat, és, hogy meddig úszhatok még. Nem tudtam beletörődni, hogy ennek így kell lennie. Nem lehet ilyen csúfos végem. Amit a legkevésbé sem akartam, az a halál volt. Élni akartam, úszni akartam, és egyszerűen csak nem akartam beteg lenni. Sajnos ezt már nem lehetett visszafordítani. Tudtam, hogy az orvosok mindent megtesznek, bár már bennük sem bíztam, ahogy magamban sem; Nem tudtam, hogy képes leszek-e hónapokat, vagy akár éveket kibírni így. Mindenesetre, eldöntöttem, hogy nem fogom feladni a harcot, akármennyire is megviseltek a mostanában sorozatosan folyó vizsgálatok: vérvételek, koponya CT-k, és a legkellemetlenebb, a kemoterápia. Ezt gyűlöltem a legjobban. A csontjaim égtek, és egyfolytában hányinger gyötört tőle.

Most éppen egy vérvétellel végeztem, ami hála az égnek tökéletesen elviselhető.

-Készen is vagyunk. -szólt a nővér, miközben óvatosan kihúzta a tűt a karomból.

-Köszönöm. Akkor mikor is kell majd jönnöm megint? -kérdeztem, miután felálltam a székből, és a vattát a még vérző vénámra szorítottam.

-Egy hét múlva, szóval jövőhéten hétfőn.

-Rendben, akkor viszlát! -búcsúztam el, de a nővér utánam szólt.

-Oh, igazi is, kedves. Ne felejtsen el bepakolni egy táskába. Sajnos már akkor nem mehet haza. -mosolygott sajnálkozóan.

-Öhm... Rendben. Viszlát! -hadartam, majd kiléptem az ajtón, a folyosóra, ott pedig leültem egy székre. Száz, meg száz kérdés merült föl bennem; Miért kell befeküdnöm? Nem lenne jó a régi megoldás, hogy csak bejárok a vizsgálatokra, és a terápiákra? Itt lenne a vége? Mennyi időm van még hátra? Hamarosan meg fognak operálni?

Gondolataimból egy hatalmas kiabálás rángatott ki. A folyosó másik végéről jött, ahol egy orvos, és egy elég dühös fiú állt.

-Rin, kérem nyugodjon meg. -próbálta lecsillapítani az orvos, a már szinte tomboló srácot.

-Nem, nem nyugszom meg! Mi az, hogy be kell feküdnöm? Mi az, hogy nem úszhatok?! -ordítozott.

-Sajnálom. -vetette oda az orvos, majd elsétált.

A fiú pedig először megpróbált utánamenni, de pár lépés után megállt, majd a tenyereibe temette arcát, és sóhajtott egy nagyot. A váró felé indult el, ahol én is ültem. Egy hellyel arrébb foglalt helyet.

-Te... Te is úszol? -kérdeztem tőle félve. Ez nem ment el a fülem mellett.

-Öhm... Igen. Ezek szerint te is. -mosolygott rám.

-Ja...

-Sportsérülés miatt vagy bent?

-Nem. Rákos vagyok. -vágtam rá, rezzenéstelen arccal. Erre a mellettem ülő fiú, tágra nyílt szemekkel kezdett bámulni rám.

-Ne... Ne haragudj! Én... -próbált magyarázkodni.

-Nem tudhattad.

-Hát... Nem, de akkor is sajnálom...

-Mindegy... És veled mi történt?

-Elszakadt a vállamban az egyik ínszalag. Valószínűleg megműtik, és jövőhéten kell majd befeküdnöm.

-Huh... Az nem egy kellemes dolog. -mondtam. Velem is megtörtént már ez, így tudtam, milyen érzés.

-Nem bizony.

-Mikor jössz majd be a kórházba? -érdeklődtem. Reméltem, hogy nagyjából akkor mint én. Jó lett volna valakit ismerni, még ha nem is egy osztályon lettünk volna.

-Jövőhét hétfőn.

-Én is. -mosolyogtam.

-Szuper! Illetve nem az... De.. Addig is, nem lenne kedved valahol találkozni, ha már így megismerkedtünk? Szerintem lenne közös témánk. -mosolygott, miközben beletúrt hajába. Fiú létemre, egész aranyosnak találtam, ahogy közeledni próbált felém. Igazán jól esett.

-De, persze. Hol, és mikor?

-Mondjuk... Itt, a közeli kávézóban? Csak pár utcányira van a kórháztól.

-Nekem megfelel.

-Szuper. Egyébként még be sem mutatkoztam. Rin Matsuoka vagyok. -nyújtott kezet.

-Haruka Nanase. -mutatkoztam be én is, majd ahogy illik, kezet fogtunk.

-Nos, örültem Haruka, de, nekem most mennem kell. Akkor mondjuk találkozhatnánk holnap, kettőkor.

-Rendben, és... Csak Haru. Szólíts Harunak. -kértem. Nem bírtam, ha valaki Haruka-nak hív.

-Oké, bocsi. -rakta fel védekezően kezeit, majd felállt. Most vehettem először jobban szemügyre. Vörös haja, egy kis copfban volt összefogva, szintén vöröses színű szemei pedig kedvességet, és egy kis dacosságot is tükröztek. Gondolom még mindig irtózott a kórház gondolatától. -Akkor... szia. Majd látlak. -köszönt el végül, én pedig csak egy féloldalast mosolyt lőttem felé, búcsúzásként.

A kórházban létem első, s legfontosabb kívánnivalója kipipálva; Nem leszek egyedül. Megnyugtatott, hogy egyvalakit legalább ismerni fogok.

Pár percig még ott ücsörögtem, míg összeszedtem kissé a gondolataimat, majd én is felálltam, és magam mögött hagytam az épület barátságtalan falait.