01. A találkozó

Rin Matsuoka

A találkozóra megbeszélt napon lázasan készülődtem. Nem tudom, hogy miért izgultam annyira, hiszen ez csak egy baráti találkozó. Még talán az sem, hiszen most ismertük meg egymást. Mindegy.

- Te hová mész? - kérdezte Gou, a húgom. 

- Ööö... az egyik haverommal találkozom - mondtam.

Gou ezek után kicsit furcsán nézett rám, gondolom azért, mert minden barátomat ismeri és most nem mondtam nevet. Nem érdekelt vizslató tekintete, felkaptam a cipőmet és elindultam. 

A kávézó felé sétáltam szépen lassan, mert még volt fél órám és körülbelül tíz perc, mire odaérek. Szóval így is várhatok 20 percet Harura, de megéri. Fiú vagyok és a lányokat szeretem, de Haru annyira...gyönyörű. Nem tudom fiúra szokás-e ilyet mondani, de ez Harura tökéletesen igaz.

- Áh, ez olyan bizarr... Rin, miért mondasz ilyet egy fiúra? - korholtam magam gondolatban.

Amikor megszólított furcsán éreztem magam elsőre, azután elég volt ránéznem. Sötétkék szemei olyan szépen ragyoghatnának, de valamiért nem látok benne csillogást. Talán a betegsége miatt...

Megérkeztem a kávézóhoz és leültem egy asztalhoz. Az agyam folyamatosan kattogott, Haru nem hagyott nyugodni. Miért ilyen komoly? Elveszítette volna a reményt, hogy meggyógyulhat? Szeretnék neki segíteni!

- Ejnye már, hiszen most ismertem meg... - szidtam le ismét magamat. Nem értem, hogy miért gondolok ilyenekre.

Kezemben forgatott telefonom képernyőjére néztem, két óra múlt két perccel. Ez azt jelenti, hogy hamarosan itt lesz, ha nem felejtette el a találkozót. És nem hiszem, hogy elfelejtette volna. Remélem. 

- Hozhatok valamit? - kérdezte egy fiatal, szőke hajú lány. Gondolom a pincérnő.

Félhosszú, hullámos haja egy copfban volt összefogva, vékony csípőjére tökéletesen rásimult a rövidke szoknya, ami alig takart valamit hosszú lábaiból. 

- Igen, egy narancslevet szeretnék - mosolyogtam rá.

- Azonnal hozom - mondta és elment.

Ebben a pillanatban hallatszott az ajtó feletti csengő hangja, ami azt jelezte, hogy egy vendég jött. Odakaptam a fejem és megláttam azt a személyt, akire vártam. Amint meglátott lassú, kecses léptekkel odajött hozzám és leült velem szembe a székre. 

- Szia - köszöntem mosolyogva.

- Hello - viszonozta. - Régóta vársz?

- Nem, én is csak most jöttem nemrég - mondtam egyszerűen - Mi újság? - kérdeztem meg az első sablonkérdést, ami eszembe jutott. Ez az Rin...ennél jobb kérdést keresve sem találtál volna...

- Nem sok. Két óra előtt tíz perccel eszméltem fel, hogy indulnom kellene, azután két utcányit futottam, szóval most nem vagyok valami rózsaillatú - mesélte.

- Nem kellett volna ennyire sietned - mosolyogtam. - Képes lettem volna órákig is várni - tettem hozzá magamban. 

- Tessék uram, az itala - tette le a csinos kis pincérlány elém az üdítőmet - Ön parancsol valamit? - nézett rá Harura. 

- Nem, köszönöm - felelt a srác. 

A lány ezek után magunkra hagyott minket. Belekortyoltam az innivalómba, közben pedig valami jó témát kerestem. 

- Uh... akartam kérdezni tegnap is, hogy mióta úszol!? - tettem fel a kérdést.

- Öhm...hát olyan 10 éves korom óta. Te? - pillantott rám.

- Én is - vigyorodtam el - És versenyzel is? - kérdeztem a következő dolgot, ami érdekelt. 

- Igen. Az Iwatobi csapatban vagyok. És te?

- Sok a közös bennünk, bár én nem az Iwatobiban vagyok, hanem a Samezuka csapatban.

Ezek után sok mindenről volt még szó, de a témák felét már a parkban beszéltük meg. Család, barátok, lányok, kedvenc zenék, filmek, ételek...stb. Észre sem vettük, de már eltelt pár óra, így immáron 7 óra volt. 

- Haru, kérdezhetek valamit? - kérdeztem, miközben arcát csodáltam.

- Hm? - nézett rám, így hirtelen kevés távolság maradt közöttünk. Kicsit zavarba jöttem, de gyorsan összekaptam magam.

- Mióta tudod, hogy rákos vagy? 

- Egy ideje - felelt tömören, s ebből felfogtam, hogy nem akar erről a témáról beszélgetni.

- Nos, nekem ideje mennem - álltam fel a padról, amin tanyáztunk. 

- Nekem is. De előtte... megadnád a telefonszámod? - kérdezte. 

- Természetesen... - mondtam és beírtam a számom a mobiljába, majd ő is a sajátját az enyémbe. 

- Jó volt beszélgetni. Majd máskor is összefutunk - mondtam halványan mosolyogva.

- Igen. Szia Rin! - köszönt el és elindult hazafelé.

Még pár percig néztem távolodó alakját, majd én is elindultam az ellenkező irányba, hazafelé.
Este még az ágyamban fekve is Harun gondolkoztam, s arra az elhatározásra jutottam, hogy visszahozom a csillogást a szemeibe, és a mosolyt az arcára, bármi áron!