04.Rémálom

Haruka Nanase

Vasárnap éjszaka a szüleim telefonáltak. Közölték velem, hogy utánanéztek az orvosomnak, és nem tetszik nekik, szóval ne menjek be a kórházba, majd Ők keresnek nekem egy 'normális' orvost. Este 11 óra lévén, nem igazán fogtam fel, hogy miről is beszél édesanyám a vonal túloldaláról, csak hallgattam, és helyeseltem, bármit is mondott, majd miután lerakta, én ismét átadtam magam az álmoknak.

Egy hatalmas, fehér szobában ébredtem fel, ahol nem voltam egyedül. Rin is velem volt.

-Hogy érzed magad, Haru? -lépett hozzám.

-Én... -szólaltam volna meg, de az orvosom pont ekkor lépett be a kórterembe.

-Készen áll, Haruka? -kérdezte, komor arccal.

Erre kérdésre nem tudtam válaszolni. Mintha hirtelen, csak úgy, szájzárat kaptam volna. A gyomrom görcsbe rándult, és akármennyire is meg akartam szólalni, nem ment.

Ebben pillanatban, egy hordágyra fektettek fel, és egy hosszú folyosón toltak végig, aztán még egy következett, és még egy. Mintha a végtelenségig ott kellett volna feküdnöm, és hallgatnom a kórház zajait, nézni ahogy ajtóról, ajtóra tolnak, és megint új folyosóra érkezem.

Egy ajtónál álltunk meg. Az ajtó mindkét szárnya rozsdás volt, és vészjósló hangulatot árasztott magából. Az ágyon fekve, még utoljára magam mögé tekintettem, és Rint pillantottam meg, ahogy ott állt. Amikor tekintetünk találkozott, egy biztató mosolyra húzta el ajkait, majd azt vettem észre, hogy már az ajtó másik oldalán voltam. Az egyik ápoló, egy maszkot helyezett az arcomra, és az abból kiszivárgó gáz, ólom nehézzé változtatta szemhéjaimat, amik akaratom ellenére is lecsukódtak.
A következő pillanatban, a váróban ülő Rint láttam, aki kezeibe temetve arcát hullatta könnyeit. Az orvosom odasétált hozzá, és köszönés helyett, a vállára tette az egyik kezét, mire Rin kérdően pillantott fel rá. Mondott is neki pár szót, mire a fiú tombolni kezdett. Két férfi ápoló fogta le, majd elvezették a folyosóról. Arcáról ítélve, nem dühös volt, hanem kétségbeesett, és szomorú.
Szemeim hirtelen pattantak fel, és ijedten néztem körül. Ezek szerint csak álmodtam.

A álombéli műtő helyett, a saját szobám látványa fogadott.
Felültem az ágyon, és kezeimmel beleszántottam izzadságtól nedves tincseimbe.
-Ez meg mi a fene volt? -kérdeztem magamtól, remélve, hogy talán eszembe jut egy racionális magyarázat, de sajnos tévedtem.

*                            *                           *

A hétfő, ismét rosszulléttel telt. Felkelni sem tudtam emiatt. Szokták mondani, hogy vannak rosszabb, és vannak jobb napok egy rákbeteg életében. Nos, ez egyértelműen a rosszabbak közé volt besorolható.
Amikor pihenésképpen lehunytam a szemeimet, visszagondoltam a tegnap éjszakára. Nem az álomra, hanem ami előtte történt. Végre eljutott a tudatomig, hogy mit mondott anya a telefonban. Tehát, ha jól emlékszem valami olyasmit mondhatott, hogy keresnek nekem egy új orvost, mert a mostanival nincsenek megelégedve.
Ekkor hatalmas bűntudat tört rám, mert eszembe jutott, hogy Rin ma megy majd be a kórházba. Fel kéne hívnom? De mi van ha, zavarnék? Na jó, talán majd később szólok neki. Viszont, olyan álmos vagyok, szóval nem hiszem, hogy az mostanság lesz. Inkább alszok egy kicsit, hátha eltűnik a fejfájás, meg az egyéb tünetek.
Amikor szemeim kinyíltak, egyből az órára pillantottam, ami 4:39-et mutatott. Átaludtam volna, majdnem egy teljes napot? Ez lehetetlen... De nekem mégis sikerült.
Fáradtam dörzsöltem meg halántékomat, és örömmel vettem észre, hogy a kínzó migrénemnek már se híre, se hamva, ahogy a többi tünetnek sem.
Lassan, de biztosan, felálltam, és először meggyőződtem róla, hogy biztosan nem fogok elszédülni, aztán elindultam a konyha felé, ahol egy pohár víz segítségével bevettem a gyógyszereimet. Kicsit később, pedig úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom. Miután ez megvolt, ettem egy pár falatot, ami ezúttal bennem is maradt.
Előszedtem a telefonom, azzal a szándékkal, hogy értesítem Rint arról, hogy miért nem mentem be tegnap. Először az jutott eszembe, hogy talán felhívom, de aztán inkább az SMS-t találtam jobb ötletnek. Végül egyikbe sem kezdtem bele, mert még túl korán volt hozzá. Inkább, majd bemegyek hozzá még ma. Remélem, hogy nem haragudott meg nagyon.