02.Látogatás a barátoknál

Haruka Nanase

A Rinnel való találkozás után, jókedvűen sétáltam hazafelé. Már maga a tudat is jó érzéssel töltött el, hogy nem kell majd a kórházban egyedül tengődnöm. Viszont, az kicsit nyugtalanná tett, már akkor is, hogy a betegségemről kezdett kérdezősködni. Nem akartam, hogy sajnáljon. Még a gondolatától is viszolyogtam. Nem Rin sajnálatára akartam alapozni ezt a kezdődő baráti kapcsolatot. Azt meg a legkevésbé sem szerettem volna, hogy csak szánalomból álljon szóba velem.

Miután átléptem lakásom küszöbét, levettem a pulcsim és a fogasra akasztottam, majd letelepedtem a nappaliban levő kanapéra. Hiába, ha az embernek ilyesfajta nyavalyája van, mint nekem, túlságosan hamar elfárad. A futás, a kávézóhoz sem esett túl jól, de nem akartam panaszkodni, ahogy elkésni sem.

Kicsit később, miután kifújtam magam, csináltam magamnak egy szendvicset, de miután elfogyasztottam, nem sokkal később viszont láthattam a WC kagylóban. Kezd már kicsit elegem lenni abból, hogy szinte semmilyen étel sem marad meg bennem. A keserű ízt, egy kis hideg víz segítségével sikerült eltüntetnem a számból, majd 8 óra lévén, úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, aztán elteszem magam holnapra. Ez így is történt. Beleültem a vízzel teli kádba, majd hagytam magam ellazulni kissé. A nyugalmam, nem tartott túl sokáig, a telefonom csörgése zavart meg. Amint meghallottam a készülék dallamos csengőhangját, kiléptem a fürdőkádból, a derekamra tekertem egy törölközőt, majd kisiettem a nappaliban található kávézóasztalhoz, ahol a telefonom hagytam. A képernyőn, édesanyám neve villogott. Furcsálltam, hogy felhív. Ritkán szoktak keresni a szüleim, hisz mindig a munkájukra hagyatkoznak, miszerint túl sok az elfoglaltságuk, és nem érnek rám. Felvettem, majd beleszóltam.

-Szia, anya.

-Kincsem! Hogy vagy? -kérdezte aggódóan anyukám. Ekkor felment bennem a pumpa. Mégis, hogy kérdezhet ilyet? Rákos vagyok, nem holmi náthát kaptam el.

-Jól. -feleltem. Igen, az egyszavas, igazságnak ellentmondó válaszokban mindig is jó voltam.

-Voltál mostanában vérvételen?

-Tegnap.

-És, mondtak valamit?

-Hétfőn kell bemennem a kórházba.

-Jaj, drágám... -kezdte volna el, a szokásos "sajnálom, hogy beteg vagy" szövegét.

-Anya, kérlek ne kezdd. Igen, rákos vagyok. Ettől nem dől össze a világ, legfeljebb majd egy emberrel kevesebb lesz a Földön, amikor meghalok. Nem kell sajnálkoznod.

-Haru, kérlek, ne így fogd fel!

-Rendben, akkor segíts. Hogyan fogjam fel?!

-Én... Nem tudom. -hangjában reménytelenséget éreztem.

-Na, látod. -motyogtam halkan. Hirtelen, halk recsegést hallottam meg a vonal túlsó végéről, majd apám szólt bele a telefonba.

-Szia Haru. -hangja határozott volt, de felfedezhető volt benne némi remegés. Fél éve volt, hogy utoljára beszéltem vele.

-Hello... Apa.

-Hétfőn kell bemenned a kórházba?

-Igen. Miért? -kérdeztem.

-Úgy döntöttem, hogy anyád és én, akkorra hazautazunk. -jelentette be. Azt hiszem, ekkor hirtelen volt egy lábon kihordott szívinfarktusom. Miért jönnének haza? Ne jöjjenek haza! Eddig is megvoltam nélkülük. Már majdnem 2 éve élek egyedül ebben a lakásban, és majdnem 2 éve nem láttam a szüleimet. Persze, nekik is csak akkor jut eszükbe hazautazni, amikor már haldoklom.

-Öhm... Rendben. Mikorra értek haza? -kérdeztem, mintha érdeklődnék.

-Valószínűleg hétfő hajnalban már otthon leszünk.

-Oké. Nekem viszont most mennem kell. Szia, apa. Üdvözlöm anyát is. -köszöntem el, majd meg sem várva válaszát kinyomtam a telefont.

Akármennyire is haragudtam rájuk, mégiscsak a szüleim, és nem okolhattam őket mindenért. Nehezemre esett, de próbáltam illedelmesen beszélni mindkettőjükkel.

A beszélgetés után, befejeztem a fürdést, majd átöltöztem. Egy pólót, és egy alsónadrágot húztam, mivel nem akartam megsülni odabent. Elég meleg volt.

Az ágyban fekve, még eszembe jutott, hogy vannak barátaim is akiket meg kellene látogatnom. Ha anyáék hétfő hajnalban érkeznek, akkor vasárnap még lesz lehetőségem találkozni velük. Lehet, hogy egyúttal még úszok is pár hosszt. Tényleg rám férne.

*                           *                      *                      *                  *

A hetem további része, elég betegesen telt. Egyfolytában rosszullétek gyötörtek. Legtöbb időmet az ágyamban fekve töltöttem, a televízió előtt.

A vasárnap reggelem is valahogy így kezdődött.

10 óra körül, úgy döntöttem, hogy felöltözöm, és elmegyek az uszodába, ahol a csapattársaim a mai edzésüket tartják.

Elsiettem a fürdőszobába, fogat mostam, és kicsit rendbe szedtem magam, aztán felöltöztem, majd elhagytam a lakást.

Kellemes tempóban sétálgatva, fél óra alatt oda is értem. Egy nagy mosollyal az arcomon léptem be az uszodába. Őszintén boldog voltam, hogy újra láthatom a barátaimat. A barátaimat, akikre mindig számíthattam. A barátaimat, akik mindig mellettem álltak. A barátaimat; Makoto-t, Nagisa-t, és Rei-t.

Amint a bejárati ajtó nyikordult egyet, a padon ücsörgő kicsi szőkeség egyből a nyakamba ugrott.

-Haru-chan! De jó újra látni! -örvendezett.

-Szia Nagisa. Igen. Rég jártam már itt. -mosolyogtam, majd eleresztettük egymást, ő pedig karon ragadva engem, a medencéhez vitt.

-Mako-chan, Rei-chan! Vendégünk van! -kiáltotta el magát. Erre a két említett kiugrott a medencéből és hozzám siettek. Először Makoto húzott szorosan magához.

-Haru... Hiányoztál, haver. -suttogta, miközben még mindig ölelkeztünk.

-Te is nekem. Jó újra látni titeket.

Aztán Rei tette ugyanezt. Miután megteremtettük a hangulatot, leültünk a medence széléhez, és beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről. Elég régóta nem találkoztunk már, így volt miről dumálni. Szóba jött minden, ami csak szóba jöhetett. Végül pedig egy olyan téma is felvetődött, amiről nem igazán akartam mesélni. A betegségem.

-És... Hogy vagy? Mi van a daganattal? -érdeklődött tapintatosan Makoto.

-Voltam már jobban is. -mosolyogtam. -Igazából annyit tudok, hogy még nem megfelelő ahhoz az állapotom, hogy kiműtsék. Állítólag nagyon le vagyok gyengülve, bár én nem érzem.

-Ki fogják műteni? Ez jó hír, nem?

-Részben. Ha valamit elcsesznek a műtét közben az orvosok, az végzetes lehet. Ez az a dolog, amitől tartok egy kicsit.

-Nem kell félned. Ránk számíthatsz. -szólt közbe Rei.

-Igen. Tudom. -mosolyogtam.

-Mikor kell bemenned a kórházba? -kérdezte félénken Nagisa.

-Holnap. -vágtam rá.

-Nyugodj meg, Haru! Nem fogsz tőlünk olyan könnyen megszabadulni. Minden nap bemegy hozzád valamelyikünk. -nevetett Makoto.

-Ez jó hír! -nevettem fel én is.

-Öhm... Egyébként, Haru... -kezdett bele Makoto, majd Nagisa-ra és a Rei-re pillantott, akik egyből bevetették magukat a medencébe és úszni kezdtek.

-Jó, hogy kettesben vagyunk! Akartam kérdezni, hogy ismersz-e egy Rin Matsuoka nevű fiút, a Samezuka Akadémiáról!? -kérdeztem.

-I-igen. Miért? -köhintett.

-Igazából én csak múlthéten ismertem meg. Nagyon kedves srác, és ő is holnap jön majd be a kórházba, szóval nem leszek egyedül. -újságoltam neki.

-Ez szuper! -mosolyodott el, fájdalmasan.

-Na, de ne haragudj! Mit akartál mondani?

-Semmit, lényegtelen.

-Biztos? Nekem elég fontosnak tűnt.

-Nem, nem volt az. Felejtsd el! -mosolygott.

-Hát jó. Egyébként terveztem, hogy ma úszok veletek, de nem vagyok túl jól. -húztam félre a szám, sajnálkozóan. Tényleg nem éreztem alkalmasnak magam, pár hosszra sem.

-Mi a baj? Segítsek valamiben? -aggodalmaskodott.

-Nem, köszönöm. Viszont én most megyek, még össze is kell pakolnom holnapra. -mondtam, majd egy gyors búcsúzkodás után hazaindultam.

Az ajtón belépve, egyből az órára pillantottam, ami 13:00-át mutatott. Eléggé elszaladt az idő. Hiába, ha jó társaságban van az ember, az idő is gyorsabban telik.

Később bevettem a gyógyszereimet, majd elkezdtem bepakolni.

Felkészültem minden lehetséges történésre; Még több vizsgálatra, a műtétekre, és a halálra. Ott, és akkor megfogadtam magamnak, hogy kitartok ameddig csak tudok, és nem fogom feladni egykönnyen, akármennyire is megviselnek majd a különböző kezelések. Nem fogom elhagyni magam, hisz élni akarok, és ennek érdekében minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.