05."...ez nem feltétlen baj..."

Sziasztok!

Tudjuk, hogy régen volt rész, és nagyon sajnáljuk, de most majd igyekszünk visszatérni, és összeszedni magunkat. 

Jó olvasást! :)

Rin Matsuoka

Hááát... már péntek van, és azóta sem beszéltem Haruval, Aggasztó.
Reggel éppen, hogy felébredtem, egy idősebb nővér nyitott be az ajtón. Lerakott egy tálcát az ágy melletti asztalra, majd megszólalt:

- Jó reggelt! A gyógyszerosztás hamarosan kezdődik és nagyvizit lesz tíz órától. Addig egyen és pakoljon rendet, majd egy nővér bejön segíteni.

- Rendben. Köszönöm! - mondtam, majd nagy nehezen kikeltem az ágyból.

- Jó étvágyat! - köszönt el eképpen, majd kiment.

A tálcán lévő reggelimre néztem. Vajas kenyér, paradicsom és egy pohár tea. Mivel úgy gondoltam, hogy nem most kellene felhasználnom az anya és Gou által hozott 'vészhelyzet ennivaló csomagot', így nekiláttam és elfogyasztottam a kórházi reggelit. Már az evés felénél jártam, egy nővér belépett, szó nélkül lerakott egy kis tálat, amiben orvosságok voltak, s kiment. Amikor végeztem vele az órára néztem, ami 09:30-at mutatott. Fél óra múlva nagyvizit, lassan pakolnom kellene. Az asztalra kipakolt dolgaim beraktam a táskámba, majd gyorsan felkaptam egy pólót és egy nadrágot. Épp időben, ugyanis abban a pillanatban, amikor ezekkel a tevékenységekkel végeztem, lépett be egy nővér. Valószínűleg gyakornok volt, mivel a ruhája is arra utalt. 

- Látom szép rend van - mosolygott, majd megfogta az immáron üres tálcát - Ezt kiviszem, addig kérlek igazítsd meg az ágyneműt.

- Jól van - mosolyogtam én is rá, majd úgy tett, ahogyan mondta, kiment a tálcával együtt. Megfogtam a párnát és szépen megigazítottam, majd a lepedővel és a takaróval is ugyanezt megcsináltam. Végül leültem az ágyra, óvatosan, nehogy összetúrjam azt, amit sikerült rendbe tennem. Nem sokkal később egy csomó orvos, nővér és ápoló jött be a szobába. Felolvasták az adataim, majd elkezdtek beszélgetni a vállamról. Semmit sem értettem a mondókájukból.
- Nos, Mr.Matsuoka... - kezdte a főorvos - A műtétje hétfőn lesz, rendben?
- Igen. Köszönöm! - mondtam.
Amíg az orvosok tovább diskuráltak, addig egy rezgő hang kissé elterelte a figyelmem róluk; a telefonom volt. Mondhatni az az SMS jobbá tette a reggelemet, hisz Haru írt. Megvártam, hogy az orvosok kimenjenek, majd utánuk a nővérek is, aztán elolvastam az üzenetet:

Hello Rin, nem bánnád, ha bemennék hozzád? Haru.

Vigyorom még nagyobbra nőtt, majd visszaírtam. Igyekeztem közömbösen válaszolni, nehogy észrevegye, mennyire örülök neki, hogy írt és be akar jönni hozzám.

Yo Haru! gyere nyugodtan, szörnyen unatkozom. :D R-

Ezek után eldobtam a telefonom az ágy másik végébe, majd elterültem. Már nem érdekelt, hogy összegyűröm azt az átkozott ágyneműt!

*                    *                    *

Kettőkor jön. 

Fél kettő van. 

Istenem, az utolsó fél óra telik mindig  a leglassabban! Körülbelül úgy nézhetek ki, mint (ahogyan be) egy kisgyerek, aki várja az apukáját, hogy elvigye a vidámparkba. Oké, hasonlatokban sohasem voltam jó...

Egy óra negyven.

Már nem tudtam magammal mit kezdeni. Telefonoztam, olvastam, fel-alá járkáltam, de egyszerűen semmi sem tudott lekötni. Nem szeretek várni, türelmetlen típus vagyok.

Egy óra ötven.

Elővettem a legdögösebb pólómat, megfogtam a parfümömet és a fésűm, majd kimentem a fürdőszobába. Átvettem gyors a ruhadarabot, a hajamat egy laza copfba kötöttem, s befújtam magam a parfümmel. Így, ni! Lehet, hogy furcsállni fogja, hogy kórházban vagyok, mégis ennyire puccba vágtam magam. Tényleg, miért is van ez a cécó? Miatta? Nem, biztosan nem. Csak... szeretek jól kinézni, na! Igen, ez a helyzet.

Két óra.

Ültem az ágyon, vártam. Nagyon szerettem volna már látni, mert kíváncsi voltam, hogy hogy van.

Két óra tíz.

Még mindig vártam, és egyszer csak nyílt az ajtó...

- Szia Rin - csukta be maga után, majd mosollyal - inkább valami olyasmivel - lépett oda mellém.

- Haru - bólintottam vigyorogva - Mi újság, hogy vagy? - kérdeztem.

- Most egész jól - vágta le magát mellém - Ne haragudj, hogy múltkor nem...

- Nem gond - vágtam szavába egy lágy mosollyal - Megértem.

- Köszönöm - nézett rám. Szép szemei vannak... Ez csak egy megállapítás, na!

Ezek után még elbeszélgettünk, kimentünk sétálni, de sajnos hamar eltelt az idő, neki pedig mennie kellett. 

- Majd beszélünk - motyogta, majd intett egyet, s elsietett. Furcsálltam a viselkedését, de ráhagytam.

Az egész gyerek furcsa, de... ez nem feltétlen baj...