06. Feszültség

Sziasztok! Én is behozom a lemaradást, úgyhogy feldobtam ezt a részecskét. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ^^

xx. Lorah

Haruka Nanase

Miközben hazafelé igyekeztem a kórházból, furcsábbnál furcsább érzések kavarogtak bennem. Az, hogy találkoztam Rinnel, eléggé felzaklatott. A mosolya, illata, és gyönyörű szemei valamiért beleitták magukat gondolataimba. Talán ezért is menekültem el onnét. Kezdett frusztrálni. Viszont azt sem tagadom, hogy jó volt vele lenni. Hatást gyakorolt rám; többet mosolyogtam, mint általában, sőt, nevettem, kivirultam egy kis időre. Sikerült elfelejtetnie velem a betegségem, és azt, hogy a szüleim ismét becsaptak, és nem utaztak haza. Bár, ez amúgy sem izgatott annyira, hisz megszoktam. Az viszont annál inkább aggasztott, hogy azt mondták, keresnek nekem egy másik orvost. Én tökéletesen meg voltam elégedve a mostanival, de az én véleményem nekik úgysem számít. Pár percre lehettem az otthonomtól, amikor megcsörrent a telefonom. Makoto neve villogott a kijelzőn. 

-Szia, Haru! -szólt bele a telefonba, miután felvettem.

-Szia. Miújság?

-Csak arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék ma hozzád. Jó lenne beszélgetni egy kicsit. -mondta kedves, derűs hangján.

-Öhm... -gondolkodtam el. Őszintén szólva, nem volt kedvem ma senkihez. -Nem lenne gond, ha inkább holnap jönnél? Ma kicsit rosszul érzem magam, nem lennék túl jó társaság. Magaddal hozhatnád majd Nagisat, és Reit is. -mondtam végül.  

Bár, azzal, hogy azt mondtam rosszul érzem magam, nem az igazságot festettem le. Jól éreztem magam, sokkal jobban mint általában. 

-O-oké, rendben. -szontyolodott el, ami miatt egy kicsit megesett rajta a szívem. -Akkor majd holnap. Pihend ki magad!

-Oké, meglesz. Szia! -köszöntem el.

-Szia... -köszönt el ő is, majd bontotta a vonalat.

Csöppet furcsának hatott Makoto hívása. Nem használt többesszámot. 

Úgy éreztem, valamiről tényleg beszélni akar velem, vagy el szeretne mondani valamit. Az uszodában történtek alapján, inkább az utóbbira tippelnék. 

Lassacskán hazaértem, majd a táskám, pulóverem, s cipőm lepakolása után leültem a TV elé. Sport hírek mentek. Ez az egyetlen műsor amit hajlandó vagyok megnézni. 

A Samezuka úszócsapatáról volt szó; a váltójuk megnyerte a Diák Olimpiát. A hír hallatán, egy pillanatra elmosolyodtam, elképzeltem, ahogy Rin is ott áll velük a dobogó legfelső fokán. 

Sokat beszélt arról, hogy mennyire szeretett volna ott lenni, emiatt kicsit sajnáltam is. A TV előtt ücsörgésem további részében, nem igazán figyeltem a többi hírre, eseményre, inkább ismét hagytam, hogy Rin gyönyörű szemeinek gondolata, magával ragadjon. 

Láttam magam előtt azt a vöröslő szempárt, benne azt a huncut ragyogást, a pajkosságot, a tüzet, ami igazán felkeltette a figyelmem. Hab a tortán, hogy rá kellett jönnöm; tetszik nekem. Megfogott. Nem tudom, hogyan történt, egyszerűen csak megtörtént. 

A nap hátralevő része, csendben, nyugalomban telt. A szomszéd most nem állt neki füvet nyírni, és az autók sem száguldoztak az utakon, őrült sebességgel. Mióta tudom, hogy beteg vagyok, most először éreztem teljes, zavartalan nyugalmat. Csak ücsörögtem a kanapén, fejemet hátradöntve, szemeimet lehunyva, Rinre gondolva. Már majdnem magával ragadott az álom, amikor hatalmas fájdalmat kezdtem el érezni. Éreztem, hogy most tényleg nincs minden rendben. Szemeim kipattantak, és ijedten vettem észre, hogy fokozatosan, minden elhomályosodik előttem. Nagy erőfeszítések árán, felálltam, és bizonytalan léptekkel elindultam a konyhapulton pihenő gyógyszeres dobozok felé, melyek tartalma, reményeim szerint enyhíthetik fájdalmam.
Pár lépés után, végül összeestem, és minden elsötétedett előttem.


Egy nagy, fehér szobában ébredtem.
-Kórterem... -nyugtáztam magamban.
Lassan, összeráncolt homlokkal nyitogattam szemeimet, mire magam mellől meghallottam egy hangot.
-Ébredezik... -mondta halkan, a felettébb ismerős hanglejtésű személy. Odapillantottam, mire Makotot láttam meg, ahogy az ágy mellett levő széken ül, és egy orvossal beszélget. Amint tekintetünk találkozott, felállt, és leült az ágyam szélére.
-Te aztán jól rám ijesztettél. Szerencséd, hogy ilyen elszánt vagyok. -mosolygott. Nem igazán értettem, mire akar ezzel célozni, de valószínűleg ezt látta is az arcomon. 
-Elmondanád, mi történt? -kérdeztem halkan, mire ő bólintott, majd magyarázni kezdett.
-A hívás után, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzád, éreztem, hogy valami nincs rendben. Ájultan találtam rád a nappali közepén. Hívtam a mentőket, és most itt vagy. -fejezte be a mesét, komoly arckifejezéssel. Belegondolva, tényleg hatalmas szerencsém volt, hogy Makoto mégis eljött. 
-Köszönöm. -mondtam. 
-Ez csak természetes! Nagyon örülök, hogy nem történt semmi komoly, Haru. -mondta,  szinte már szerelmes tekintettel. Már egy ideje furcsán viselkedik. 
Ekkor, hirtelen megpillantottam a szemem sarkából egy vörös hajkoronát. Hatalmasat dobbant a szívem, amit hirtelen nem is tudtam mire vélni, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert a hajkorona tulajdonosa, egyenesen a nyakamba borult, majdhogynem félrelökve ezzel Makotot. 
-Haru! Ugye jól vagy? -kérdezte aggódva Rin, miközben még mindig rajtam csüngött. Minél jobban hozzám simult, annál jobban gyorsult fel a szívverésem.  Saját kezeim viszont, még mindig magam mellett pihentek, mivel féltem attól, ha átölelem őt, nem lesz szívem elengedni. Igen, mostanában elég furcsa gondolataim támadnak, ha Rin közelében vagyok. 
Miután sikerült biztosítanom afelől, hogy még biztosan nem fogok meghalni, hozott magának egy széket, majd ő is leült az ágyam mellé. Elmeséltem neki, mi történt, ő pedig feszült figyelemmel hallgatott engem, de minden alkalommal észre kellett vegyem; kisfiús irigységgel néz Makotora, aki egyébként nagyon kitartóan próbálkozott ételt hozni nekem, de én ugyanolyan kitartóan utasítottam el próbálkozásait.
-Haru, hadd igazítsam meg a párnád! -nyúlt felém Makoto, mire Rin felugrott, és ugyancsak a párnámat kezdte el igazgatni, közben haragra gyúlt szemekkel vizslatta a megmentőmet. Sok volt a szobában a feszültség. Túl sok.                 

05."...ez nem feltétlen baj..."

Sziasztok!

Tudjuk, hogy régen volt rész, és nagyon sajnáljuk, de most majd igyekszünk visszatérni, és összeszedni magunkat. 

Jó olvasást! :)

Rin Matsuoka

Hááát... már péntek van, és azóta sem beszéltem Haruval, Aggasztó.
Reggel éppen, hogy felébredtem, egy idősebb nővér nyitott be az ajtón. Lerakott egy tálcát az ágy melletti asztalra, majd megszólalt:

- Jó reggelt! A gyógyszerosztás hamarosan kezdődik és nagyvizit lesz tíz órától. Addig egyen és pakoljon rendet, majd egy nővér bejön segíteni.

- Rendben. Köszönöm! - mondtam, majd nagy nehezen kikeltem az ágyból.

- Jó étvágyat! - köszönt el eképpen, majd kiment.

A tálcán lévő reggelimre néztem. Vajas kenyér, paradicsom és egy pohár tea. Mivel úgy gondoltam, hogy nem most kellene felhasználnom az anya és Gou által hozott 'vészhelyzet ennivaló csomagot', így nekiláttam és elfogyasztottam a kórházi reggelit. Már az evés felénél jártam, egy nővér belépett, szó nélkül lerakott egy kis tálat, amiben orvosságok voltak, s kiment. Amikor végeztem vele az órára néztem, ami 09:30-at mutatott. Fél óra múlva nagyvizit, lassan pakolnom kellene. Az asztalra kipakolt dolgaim beraktam a táskámba, majd gyorsan felkaptam egy pólót és egy nadrágot. Épp időben, ugyanis abban a pillanatban, amikor ezekkel a tevékenységekkel végeztem, lépett be egy nővér. Valószínűleg gyakornok volt, mivel a ruhája is arra utalt. 

- Látom szép rend van - mosolygott, majd megfogta az immáron üres tálcát - Ezt kiviszem, addig kérlek igazítsd meg az ágyneműt.

- Jól van - mosolyogtam én is rá, majd úgy tett, ahogyan mondta, kiment a tálcával együtt. Megfogtam a párnát és szépen megigazítottam, majd a lepedővel és a takaróval is ugyanezt megcsináltam. Végül leültem az ágyra, óvatosan, nehogy összetúrjam azt, amit sikerült rendbe tennem. Nem sokkal később egy csomó orvos, nővér és ápoló jött be a szobába. Felolvasták az adataim, majd elkezdtek beszélgetni a vállamról. Semmit sem értettem a mondókájukból.
- Nos, Mr.Matsuoka... - kezdte a főorvos - A műtétje hétfőn lesz, rendben?
- Igen. Köszönöm! - mondtam.
Amíg az orvosok tovább diskuráltak, addig egy rezgő hang kissé elterelte a figyelmem róluk; a telefonom volt. Mondhatni az az SMS jobbá tette a reggelemet, hisz Haru írt. Megvártam, hogy az orvosok kimenjenek, majd utánuk a nővérek is, aztán elolvastam az üzenetet:

Hello Rin, nem bánnád, ha bemennék hozzád? Haru.

Vigyorom még nagyobbra nőtt, majd visszaírtam. Igyekeztem közömbösen válaszolni, nehogy észrevegye, mennyire örülök neki, hogy írt és be akar jönni hozzám.

Yo Haru! gyere nyugodtan, szörnyen unatkozom. :D R-

Ezek után eldobtam a telefonom az ágy másik végébe, majd elterültem. Már nem érdekelt, hogy összegyűröm azt az átkozott ágyneműt!

*                    *                    *

Kettőkor jön. 

Fél kettő van. 

Istenem, az utolsó fél óra telik mindig  a leglassabban! Körülbelül úgy nézhetek ki, mint (ahogyan be) egy kisgyerek, aki várja az apukáját, hogy elvigye a vidámparkba. Oké, hasonlatokban sohasem voltam jó...

Egy óra negyven.

Már nem tudtam magammal mit kezdeni. Telefonoztam, olvastam, fel-alá járkáltam, de egyszerűen semmi sem tudott lekötni. Nem szeretek várni, türelmetlen típus vagyok.

Egy óra ötven.

Elővettem a legdögösebb pólómat, megfogtam a parfümömet és a fésűm, majd kimentem a fürdőszobába. Átvettem gyors a ruhadarabot, a hajamat egy laza copfba kötöttem, s befújtam magam a parfümmel. Így, ni! Lehet, hogy furcsállni fogja, hogy kórházban vagyok, mégis ennyire puccba vágtam magam. Tényleg, miért is van ez a cécó? Miatta? Nem, biztosan nem. Csak... szeretek jól kinézni, na! Igen, ez a helyzet.

Két óra.

Ültem az ágyon, vártam. Nagyon szerettem volna már látni, mert kíváncsi voltam, hogy hogy van.

Két óra tíz.

Még mindig vártam, és egyszer csak nyílt az ajtó...

- Szia Rin - csukta be maga után, majd mosollyal - inkább valami olyasmivel - lépett oda mellém.

- Haru - bólintottam vigyorogva - Mi újság, hogy vagy? - kérdeztem.

- Most egész jól - vágta le magát mellém - Ne haragudj, hogy múltkor nem...

- Nem gond - vágtam szavába egy lágy mosollyal - Megértem.

- Köszönöm - nézett rám. Szép szemei vannak... Ez csak egy megállapítás, na!

Ezek után még elbeszélgettünk, kimentünk sétálni, de sajnos hamar eltelt az idő, neki pedig mennie kellett. 

- Majd beszélünk - motyogta, majd intett egyet, s elsietett. Furcsálltam a viselkedését, de ráhagytam.

Az egész gyerek furcsa, de... ez nem feltétlen baj...