00.Prológus

Haruka Nanase

Az életem mindig zökkenőmentesen csordogált a medrében. Azt csináltam, amihez kedvem volt, szabadnak érezhettem magam. Egészen ezidáig.

Életem 17. évében agydaganatot állapítottak meg nálam, ami általában egyenlő a halállal. Szerintem ez alól én sem leszek kivétel.

Mindig is nyugodt ember voltam, de ez a helyzet engem is kétségbe ejtett, hisz, nem lehetett tudni, hogy meddig fogom látni a felkelő napot, a családomat, a barátaimat, és, hogy meddig úszhatok még. Nem tudtam beletörődni, hogy ennek így kell lennie. Nem lehet ilyen csúfos végem. Amit a legkevésbé sem akartam, az a halál volt. Élni akartam, úszni akartam, és egyszerűen csak nem akartam beteg lenni. Sajnos ezt már nem lehetett visszafordítani. Tudtam, hogy az orvosok mindent megtesznek, bár már bennük sem bíztam, ahogy magamban sem; Nem tudtam, hogy képes leszek-e hónapokat, vagy akár éveket kibírni így. Mindenesetre, eldöntöttem, hogy nem fogom feladni a harcot, akármennyire is megviseltek a mostanában sorozatosan folyó vizsgálatok: vérvételek, koponya CT-k, és a legkellemetlenebb, a kemoterápia. Ezt gyűlöltem a legjobban. A csontjaim égtek, és egyfolytában hányinger gyötört tőle.

Most éppen egy vérvétellel végeztem, ami hála az égnek tökéletesen elviselhető.

-Készen is vagyunk. -szólt a nővér, miközben óvatosan kihúzta a tűt a karomból.

-Köszönöm. Akkor mikor is kell majd jönnöm megint? -kérdeztem, miután felálltam a székből, és a vattát a még vérző vénámra szorítottam.

-Egy hét múlva, szóval jövőhéten hétfőn.

-Rendben, akkor viszlát! -búcsúztam el, de a nővér utánam szólt.

-Oh, igazi is, kedves. Ne felejtsen el bepakolni egy táskába. Sajnos már akkor nem mehet haza. -mosolygott sajnálkozóan.

-Öhm... Rendben. Viszlát! -hadartam, majd kiléptem az ajtón, a folyosóra, ott pedig leültem egy székre. Száz, meg száz kérdés merült föl bennem; Miért kell befeküdnöm? Nem lenne jó a régi megoldás, hogy csak bejárok a vizsgálatokra, és a terápiákra? Itt lenne a vége? Mennyi időm van még hátra? Hamarosan meg fognak operálni?

Gondolataimból egy hatalmas kiabálás rángatott ki. A folyosó másik végéről jött, ahol egy orvos, és egy elég dühös fiú állt.

-Rin, kérem nyugodjon meg. -próbálta lecsillapítani az orvos, a már szinte tomboló srácot.

-Nem, nem nyugszom meg! Mi az, hogy be kell feküdnöm? Mi az, hogy nem úszhatok?! -ordítozott.

-Sajnálom. -vetette oda az orvos, majd elsétált.

A fiú pedig először megpróbált utánamenni, de pár lépés után megállt, majd a tenyereibe temette arcát, és sóhajtott egy nagyot. A váró felé indult el, ahol én is ültem. Egy hellyel arrébb foglalt helyet.

-Te... Te is úszol? -kérdeztem tőle félve. Ez nem ment el a fülem mellett.

-Öhm... Igen. Ezek szerint te is. -mosolygott rám.

-Ja...

-Sportsérülés miatt vagy bent?

-Nem. Rákos vagyok. -vágtam rá, rezzenéstelen arccal. Erre a mellettem ülő fiú, tágra nyílt szemekkel kezdett bámulni rám.

-Ne... Ne haragudj! Én... -próbált magyarázkodni.

-Nem tudhattad.

-Hát... Nem, de akkor is sajnálom...

-Mindegy... És veled mi történt?

-Elszakadt a vállamban az egyik ínszalag. Valószínűleg megműtik, és jövőhéten kell majd befeküdnöm.

-Huh... Az nem egy kellemes dolog. -mondtam. Velem is megtörtént már ez, így tudtam, milyen érzés.

-Nem bizony.

-Mikor jössz majd be a kórházba? -érdeklődtem. Reméltem, hogy nagyjából akkor mint én. Jó lett volna valakit ismerni, még ha nem is egy osztályon lettünk volna.

-Jövőhét hétfőn.

-Én is. -mosolyogtam.

-Szuper! Illetve nem az... De.. Addig is, nem lenne kedved valahol találkozni, ha már így megismerkedtünk? Szerintem lenne közös témánk. -mosolygott, miközben beletúrt hajába. Fiú létemre, egész aranyosnak találtam, ahogy közeledni próbált felém. Igazán jól esett.

-De, persze. Hol, és mikor?

-Mondjuk... Itt, a közeli kávézóban? Csak pár utcányira van a kórháztól.

-Nekem megfelel.

-Szuper. Egyébként még be sem mutatkoztam. Rin Matsuoka vagyok. -nyújtott kezet.

-Haruka Nanase. -mutatkoztam be én is, majd ahogy illik, kezet fogtunk.

-Nos, örültem Haruka, de, nekem most mennem kell. Akkor mondjuk találkozhatnánk holnap, kettőkor.

-Rendben, és... Csak Haru. Szólíts Harunak. -kértem. Nem bírtam, ha valaki Haruka-nak hív.

-Oké, bocsi. -rakta fel védekezően kezeit, majd felállt. Most vehettem először jobban szemügyre. Vörös haja, egy kis copfban volt összefogva, szintén vöröses színű szemei pedig kedvességet, és egy kis dacosságot is tükröztek. Gondolom még mindig irtózott a kórház gondolatától. -Akkor... szia. Majd látlak. -köszönt el végül, én pedig csak egy féloldalast mosolyt lőttem felé, búcsúzásként.

A kórházban létem első, s legfontosabb kívánnivalója kipipálva; Nem leszek egyedül. Megnyugtatott, hogy egyvalakit legalább ismerni fogok.

Pár percig még ott ücsörögtem, míg összeszedtem kissé a gondolataimat, majd én is felálltam, és magam mögött hagytam az épület barátságtalan falait.